1. Fejezet - Születésnap

Kedves olvasóim!

Íme az első fejezet! Nagyon nem volt ihletem az utóbbi időben, de szerencsére ez ma megváltozott! :)

Jó olvasást, és szépen kérlek titeket, írjatok véleményt, vagy legalább a bejegyzés alatti kis kockák valamelyikére kattintsatok rá! Ez nekem visszajelzés lenne, hogy olvassa-e egyáltalán valaki a történetet.

N.

         Egy újabb nap a mókuskerékben. Minden napom egyforma. Reggel felkelek, fogat mosok, felöltözök, majd megiszom a kávémat, és elindulok az irodába. Azt gondolnák az emberek, hogy könnyű, színes, és változatos az életem, pedig nem az. 27 évem alatt sosem éreztem magam ennél kimerültebbnek.

         Egy új illaton dolgozom éppen. Illetve, csak dolgoznék, ha lenne elég inspirációm. Sajna, már a szaglásom se a régi. A gond csak az, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek. Most nem. Nyakunkon egy kampány, amit ha megnyerünk, szerződést köthetünk Olaszország egyik legnagyobb női szépség magazinjával, ami a mi parfümjeinket fogja árulni. Nagy a tét, de vállalom a kihívást.

         Délelőtt Celeste, a grafikusunk nyitott be az irodámba, azzal a hírrel, hogy elkészült a vázlataival. Nagyon tehetséges a lány. Gyönyörűen tud rajzolni. Nem is értem, hogy miért pazarolja el a tehetségét azzal, hogy nekem dolgozik. Három vázlatból kellett kiválasszam azt az egyet, amelyik majd a parfüm dobozán fog virítani. A parfüm neve Dark Paradise. Ha tehettem volna, mindhármat választottam volna, mert mindegyik nagyon tetszett.

         Délután találkozóm volt a kampánymenedzserrel, akinek minden arannyá válik a keze alatt. Remekül képes teljesíteni a feladatát, és boldog vagyok, amiért ilyen tehetséges emberekkel vagyok körülvéve. Idővel ki fog alakulni a bizalom is, és akkor talán nem lesz majd ennyi dolgom, mert nem kell majd mindenkinek a körmére nézzek.

         Este későn értem haza. A találka után vissza kellett menjek a céghez, rendezni néhány papírmunkát. Leparkoltam a kocsit a garázsba, majd nekidőltem a kormánynak, és próbáltam lazítani. Pedig ez a nap nem is volt olyan hosszú. Nem akartam sokáig vacakolni a kocsiban, mert attól féltem, hogy el fogok aludni. Arra gondoltam, hogy milyen jól esne egy forró fürdő.

         A házban nagyon sötét volt már. Amikor felkapcsoltam a villanyt, óriási meglepetésben volt részem. A barátaim, és a családtagjaim a bútorok mögül kiugrottak, és mindenki hangosan azt kiáltotta, hogy „Boldog szülinapot!”. Akkor tudatosult bennem, hogy teljesen megfeledkeztem arról az aprócska tényről, hogy aznap töltöttem be a 28-at. Senki sem köszöntött fel a cégnél, de ahogy elnéztem, voltak egy páran bentről. Mindenki mosolygott. Én is próbáltam magamra erőltetni egyet, de nem nagyon sikerült, mert hirtelen szédülni kezdtem. Próbáltam megkapaszkodni valamiben, de mire észbe kaptam, már a földön feküdtem. Nem láttam semmit, nem is éreztem, csak hallottam, hogy az emberek rémülten próbálnak ébreszteni. A nevemet szólítgatták, de egy idő után minden alábbhagyott. Furcsa érzés volt, mintha mélyen aludtam volna.

         Még sosem ébredtem kórházban. Nem is igazán voltam még azelőtt. Minden olyan fényes, és fehér. És a klóros illat csak még jobban megzavarta az amúgy is labilis szaglásomat. Egy doki állt az ágyam mellett, és valamit nagyon magyarázott az ápolónőnek. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, rám fordította minden figyelmét.

          - Signora Rossi, a nevem dr. Paolo de Sio. Az este hozták be hozzánk, a Bambini Vittore Buzzi kórházba. Mondja csak, hogy érzi magát? – az orvos nagyon kedves volt, és a hangja is megnyugtatott. Viszont a szavai tartalma, már kevésbé. Nem értem, hogy egy egyszerű ájulás miatt, miért kell rögtön kórházba vinni az embert?

          - Kicsit fáj a fejem, és kábának érzem magam – válaszoltam a dokinak, aki a pupillámat kezdte vizsgálni. Utána jött a „hány ujjat lát?” kérdés,  majd csak ennyit mondott:

          - Maga nagyon túlhajtja magát. Próbáljon meg néhány napig, sőt! – itt tartott egy kis hatásszünetet – inkább néhány hétig pihenni – abban biztos vagyok, hogy az orvos nem a leleteimből tudja, hogy mostanában kicsit kevés időt fordítok magamra. Az orvosok sem a stressz-mentes életükről híresek.

          - Megfogadom a tanácsot – mondtam engedelmesen, de igazából, eszem ágában sem volt így tenni. Nem hagyhatom cserben a céget.

          - Ez nem tanács, hanem parancs – válaszolta a doki fáradt mosollyal az arcán. Erre én csak a szememet forgattam – ó, és mellesleg, boldog születésnapot!

          - Ön erről honnan… ? – kérdeztem volna, de a doki válaszolt előtte.

          - Az ön édesanyja nagyon aggódott, és véletlenül megemlítette.

         Amint a doki kiment, én ismét aludni kezdtem. Nagyon rossz alvó vagyok, de ez a kórházi levegő annyira nyomasztó, hogy rögtön álomba szenderültem.  

         Reggel bevilágított a napfény a kórterembe, és hát a kórház annyira nem nyomasztó, hogy így is tudjak aludni. Felültem az ágyamban, és nyújtózni kezdtem. A nyakam iszonyúan fájt, és a vállam is. 28 vagyok, és egy roncs. De erről csakis én tehetek. Az este úgy gondoltam, hogy nem fogom megfogadni a dokim tanácsát, de így, hogy aludtam rá egyet, másképp látom a dolgokat. Ahhoz, hogy a cég menjen, egy erős vezetőre van szükség, de én nem vagyok az. Azzá kell tennem magam!

         Amint beléptek a szüleim a kórterembe, rögtön közöltem velük, hogy ki szeretném pihenni magam. Mivel mostanában anyának nincs semmi dolga, ezért szívesen vállalta, hogy ideiglenesen átveszi tőlem a céget. Elvégre, ez családi vállalkozás. Apám is, csak díjazni tudta az ötletet, úgyhogy semmi sem állhatott közém, és egy kellemes pihentető utazás közé. 

Bevezetés

Kedves olvasóim!

Kicsit kijöttem a gyakorlatból, mert már egy ideje nem blogolok, de most újult erővel nekivágok a dolognak. Mivel, a nyári szünet is közeleg, ezért akad majd időm, hogy rendszeresen írogassak, csak az ihletből ki ne fogyjak... 

Az irományom alatt tudjátok értékelni is azt. Ne legyetek szégyenlősek - se lusták - véleményezni a munkámat! A visszajelzés csak javít a történet minőségén. :)

Jó olvasást!

Nissy.

         Egy kellemes dallam, friss levegő, és kellemes illat. Kell ennél több? Az élet csodaszép, csak az emberek hajlamosak ezt elfelejteni. A rohanó világ, amelyben élünk, ellop tőlünk mindent, amit őseink nagyra becsültek. Mondom ezt én, aki ennek a zűrnek a központjában él.

         Rose Rossi da Florentina vagyok, és Olaszország egyik legnagyobb illatcégét irányítom. Rengeteg illat fűződik a nevemhez, és imádom, amit csinálok. Az érzékemet az illatok iránt a dédnagyanyámtól örököltem, aki a céget is alapította. A Florentina az, amit hátrahagyott nekünk, és persze a naplóit, melyben részletesen leírt mindent, ami történt vele évei során. Erős és független asszony volt, és egyesek szerint nagyon sok dolgot örököltem tőle. Találtam az egyik könyvében egy képet róla, melyet dédnagyapámnak dedikált. Ám sajna sosem tudta azt neki odaadni.

         A legnagyobb segítség számomra az édesanyám, aki a tanácsadóm is egyben. Neki nem jutott annyi érzék, viszont nagyon jól kezeli a költségeket, és sokat segít nekem, hogy kezemben tudjam tartani az irányítást.

          - Rose – a nagyim hangja zavarta meg ábrándozásom a tiszta kék ég alatt heverészve – segítenél a gyümölcsökkel?

          - Hát persze nagyi! – mondtam, majd felpattantam a fűről, és besiettem a konyhába, ahol a mamám épp befőttet készített. Mindig is imádtam a társaságát. Kellemes, nyugodt, és kiegyensúlyozott volt, és ez valahogy átragadt rám is amikor vele voltam. Ő rég elköltözött a zajos nagyvárosból, és most egy Milánó melletti kis falucskában él, és többnyire gazdálkodással foglalkozik. Nagyon szereti a természetet, és sok időt is tölt a szabadban. Elhatároztam, hogy én is ilyen életet fogok élni, ha majd megöregszek.

         Mindig is törekedtem arra, hogy olyanná formáljam az életem, amelyben élvezet élni. Kizártam mindig is a rossz dolgokat, és a jóra próbáltam törekedni. Ám egy napon rá kellett jöjjek arra, hogy a rossz dolgok az élet velejárói, és bármennyire is próbáljuk őket elkerülni, ők utat törnek maguknak, és próbára tesznek minket.